18

Karom álmában szárnyalt. Ismét hatalmas lénynek képzelte magát, aki magasan a föld felett repül. A felszín fantasztikus, színes takaróként nyúlt el minden irányban. A levegő végigsimított szárnyain, ahogy varázsereje támogatásával meglovagolta a felfelé szálló meleg légáramlatokat. A mágia ugyanúgy körbefolyta, mint a langyos levegő.

Mágia volt mindenhol, hiszen mindennek a részét képezte. Ugyanolyan tisztán érezte áramlását, ahogy minden mást is érzékelt – érzékszervei jóval fejlettebbek voltak egy egyszerű humánénál. Karom számára olyan volt ez, mint egy vak embernek visszakapni a látását, azzal ez eltéréssel, hogy ez az élmény az összes érzékszervére hatott, nem csak egyre. Látása és hallása emberfeletti mértékben kitisztult, szaglásával érezte a fű, a virágok és a lenti állatok illatát, de az érzelmek, a tér, az idő és a mágia sem maradtak észrevétlenek előtte. Mindezek az érzékszervi ingerek olyannyira erősek voltak, hogy szinte kábultan fürdött bennük.

Megközelítette egy hatalmas hegység csúcsait, és felfigyelt a szélirány változására. A hőmérséklet rohamosan csökkent, és érezte a hegycsúcsok között kavargó, örvénylő mágiát. Ez volt az otthona. Tett egy kört a legmagasabb csúcs fennsíkja fölött, mielőtt megkezdte volna az ereszkedést. Amikor leért, összecsukta a szárnyát, és elindult a várakozóan tátongó barlangnyílás felé.

A barlang belseje sötét volt és hűvös, kényelmes kontrasztot alkotott a kinti meleggel és napsütéssel. Kőfalait több évszázadnyi erózió koptatta simára, de Karom látta a mágia finom, óvatos munkájának nyomát is. A falba különböző méretű, a bejárat felől érkező fényben a szivárvány minden színében csillogó kristályok voltak ágyazva – némelyik pusztán apró szemcse, mások akkorák, mint egy emberi felsőtest. Csodálatosak voltak... de nem csak azok, erősek is. Karom érezte a kristályokban lapuló mágikus energiákat, a köveket körberagyogó aurák meleg asztrális derengésbe borították a járatot.

A barlang közepén lévő csarnokban mély üreget vájtak a puha homokba – hűs, kényelmes pihenőhely volt ez számára. A gödör körül elszórva különféle csillogó tárgyak hevertek: arany- és ezüstérmékkel teli zsákok, csillámló drágakövek, apró csecsebecsék, kicsi és ügyes kezek által készített ékszerek. Mementók és ajándékok azoktól az emberektől, akik adóztak neki, vagy elég merészek voltak ahhoz, hogy kihívást intézzenek ellene. Mindegyik egy emléket jelképezett, és Karom szeretett rájuk nézni, visszagondolni ezekre az emlékekre.

Elhelyezkedett a gödörben, hogy kipihenje magát a hosszú utazás után, amikor meghallotta a kintről érkező hangot. Hangos üvöltés reszkettette meg a levegőt, erejétől még a falba ágyazódott kristályok is zümmögve vibrálni kezdtek. Eltéveszthetetlen hang volt: a kihívás hangja. Karom vérében haragos tűz gyúlt, amikor megfordult, és elindult kifelé, hogy megnézze, ki az a bátor, aki saját területén hívja ki őt küzdelemre. Az üvöltés aktiválta ragadozó ösztöneit, és kényszerítette, hogy válaszoljon... hogy harcoljon.

Amikor kilépett a barlangból, hátravetette a fejét, és válaszolt a kihívásra. Most már látta is a kihívót: egy másik hím volt, hatalmas és erős. Pikkelyes oldala aranyszínben világított a napsütésben, szárnyai vakítóan verték vissza a nap sugarait. Fogai akár a hegyes tőrök, karmai pedig kardoknak is beillettek volna. De Karom nem félt tőle. Kihívták, és ha félelmet mutatna, azzal elismerné vereségét. Nem győzheti le senki, különösen nem ez az ellenfél. Egyetlen hatalmas szárnycsapással a levegőbe emelkedett, és elindult kihívója felé.

Nem használnak varázslatokat, semmiféle mágiát vagy különleges képességet, csak izmaik erejét, természetes fegyvereik élét és velük született ravaszságukat. Ez volt a dolgok rendje, már az idők kezdete óta. Nincs irgalom, nincs bocsánat. Karom teljes sebességgel suhant a levegőben, hogy összecsapjon ellenfelével.

– Főnök! – szólt hozzá egy hang. Valahonnan ismerősnek tűnt, de Karom a csata hevében figyelmen kívül hagyta.

– Főnök! Karom, figyelj rám! Ébredj fel, de ne mozdulj meg, és a szemedet se nyisd ki. Főnök, ébredj már fel, és figyelj ide!

Karom könnyű érintést érzett az arcán, és összerezzent. A küzdelem képe elhalványult, és már minden figyelmével a fejében megszólaló hangra koncentrált.

– Hmmm. Aracos?

– Aha, én vagyok – felelte a szellem. – Meg se moccanj, főnök! Ne tudjanak róla, hogy felébredtél!

Karom egy csapásra éberré vált, ahogy eszébe jutottak a közelmúlt eseményei.

– Alamais! A sárkány...

– Igen. Azt hittem, búcsút mondhatok neked és a többieknek. Az utolsó dolog, amit a lelépésem előtt láttam az volt, hogy a sárkány valamilyen varázslathoz készülődik. Először azt hittem, mindenkit kinyír, de csak elaltatott titeket. Éreztem, hogy még élsz.

– Mi történt? – kérdezte a mágus. – Hol vagyunk? – Most már teljesen magához tért, de megfogadta szövetséges szelleme tanácsát, és semmi jelét nem adta, hogy ébren van. Érezte a láncok hideg súlyát a csuklója körül, valamint a padló vibrálását. Mozogtak.

– Egy vonaton vagytok, úton Berlin felé – tájékoztatta Aracos. – Téged, Boomot, Kalapácsot és azt a Silverblade fickót hozzáláncolták a bombához, amivel Alamais és a runenthinges cimborái játszadoztak.

– Egy atombomba.

– Olyasmi. Van néhány őr a vagonban, de a jelek szerint egyik sem varázsló. A bombán látok valamilyen varázslatot, de egyelőre semmit nem tudok mondani róla. Soha nem találkoztam még hasonló mágiával.

– Biztos vagy benne, hogy az őrök evilágiak? – kérdezte Karom.

– Nem lehetséges, hogy álcázzák magukat?

– Lehet, de asztrálisan akkor sem aktívak, így nem láthatnak meg.

Helyes. Karom koncentrált, és még jobban ellazította a testét. Tájékozódnia kellett anélkül, hogy kinyitná a szemét vagy más módon elárulná, hogy ébren van. Másodpercek alatt transzba merült, és kiengedte fizikai testéből asztrális alakját. Így nem kelti fel az őrök figyelmét, amíg familiárisa társaságában körbevizsgálódik.

Amikor belépett az asztrális síkra, Karom meglátta a farkas alakban mellette várakozó Aracost. Ott voltak a többiek is, mindannyian a vagon közepére helyezett atombombához láncolva. Aurájuk azt mutatta, hogy eszméletlenek, de ezenkívül nincs semmi bántódásuk. Valamilyen varázslat hatása alatt álltak, amely minden bizonnyal azt a célt szolgálta, hogy mély álomban tartsa őket az utazás hátralévő részében.

Két másik férfi is tartózkodott a kocsiban. Mindketten testpáncélban voltak, és automata puskát tartottak a kezükben. Oldalukon nehéz pengéjű kard lógott. Dús szakállt viseltek, arcvonásaik alapján északiaknak tűntek. Karom figyelmét nem kerülték el a kiberverek sem; az aurájukon sötét foltok mutatták a fejükbe ültetett mesterséges implantátumokat. Más beültetés nem látszott rajtuk, de ez nem azt jelentette, hogy nem veszélyesek.

– Mi történt a raktárban? – kérdezte az árnyvadász.

– Miután a sárkány kiütött titeket, visszamentem Valhoz és Zűröshöz a furgonba, és elhúztuk a csíkot a vasútállomás közeléből. Val felküldött még egy robotot, hogy szemmel tartsa az állomás környékét, így láthattuk, amikor a bombával együtt berakodtak titeket a vagonba. Éreztem, hogy életben vagy, ezért tennünk kellett valamit, hogy kihozzunk titeket. Val felhívta egy ismerősét, és valami régi tartozásra hivatkozva szerzett egy koptert. Ő és Zűrös távolról követik a vonatot, én pedig besurrantam körülnézni. Nincs más dolgunk, mint kivinni innen titeket.

– Könnyebb mondani, mint megtenni – felelte Karom. – A többiek még mindig nem ébredtek fel. Te szedted le rólam az altatás varázslatot?

Aracos megrázta bozontos fejét.

– Nem én. Amikor idejöttem, nem volt rajtad semmiféle varázslat.

– Hmm – mormolta a mágus. – Megpróbálkozhatnék a többieken lévő varázslattal, de ahhoz a fizikai síkon kellene tartózkodom... ami azt jelenti, hogy el kell bánnunk az őrökkel.

– Szerintem kettőnknek nem okozhatnak gondot – mondta magabiztosan Aracos. – Csak ketten vannak, és nem tudják, hogy felébredtél. Nem látok rajtuk semmiféle mágikus védelmet.

– Ez igaz. Rendben, mondom a tervemet...

Karom asztrális alakja néhány pillanat múlva visszatért a fizikai testébe. Vigyázott rá, hogy továbbra is eszméletlenséget tettessen, de gondosan a fejébe véste az őrök tartózkodási helyét. Aracos bármelyik pillanatban cselekedhet.

Mély hangú morgást hallott a vagon végéből, majd az egyik őr mondott valamit a másiknak németül. Az árnyvadász német nyelvchipje nem volt aktív, de a férfi meglepett hangjából nem volt nehéz kikövetkeztetni, mit mondhatott. Kinyitotta a szemét és akcióba lépett.

Ahogy előre sejtették, az őrök hátat fordítottak neki, és döbbenten bámulták a mögöttük megjelenő szellemszerű farkast. Karom koncentrált, akaratát a két férfira fókuszálta. Egyikük meghallotta a lánc halk csörrenését Karom mozdulata nyomán, és vissza akart fordulni, de elkésett. Az árnyvadász varázslata egyszerre csapott le mindkét őrre, úrrá lett akaraterejükön, és hasonló eszméletlenségbe taszította őket, mint amilyenben saját megláncolt társai feküdtek.

– Szép munka – üzente elismerően Aracos.

Karom felemelte a kezét, tekintetét a láncokra szegezte.

– Törj szét! – sziszegte, és mágikus erejét az egyik láncszemre fókuszálta. Az halk pattanással adta meg magát, és a lánc csörrenve hullott a földre. Felállt, és első dolga volt ellenőrizni feji kiberrendszereit. Minden működött. Beépített időkijelzője szerint mindössze néhány órát aludt. Működésbe hozta rádióját. – Kettes csapat, itt Egyes, vétel – mondta halkan.

– Hála Istennek! – hallotta a rádióban. – Egyes, itt Kettes. Mi van veletek? – kérdezte Zűrös.

– Lehetnénk éppen jobb állapotban is. Kiszabadultam, és Aracosszal elintéztük az őröket. A többiek még mindig ájultak. Megpróbálom felébreszteni őket. Veletek mi újság?

– Követünk titeket – felelte Val. – A madár könnyedén tudja tartani a tempót a vonattal, de üzemanyagból csak véges mennyiséggel rendelkezünk. Nemsokára beértek a hegyek közé, ami érdekesebbé teheti a helyzetet. Lemenjünk és felszedjünk titeket?

– Nem hangzik rosszul. Hogyan képzeled?

– Legegyszerűbb, ha kimentek a tetőre. Felvesszük a vonat sebességét és leeresztünk nektek egy létrát.

– Rendben. Jelzek, ha készen állunk.

– Vettem.

Karom megszakította a kapcsolatot. Letérdelt Boom mellé, érzékeivel ismét az asztrális síkra fókuszált, és megvizsgálta a barátját körülvevő varázslat auráját. Erős mágia volt, nagyon erős. Még sosem látott hasonlót. Hogyan is látott volna, hiszen egy sárkány – sőt, egy óriássárkány – műve volt. Mégis meg kellett próbálnia eltávolítani. Képtelen lett volna eszméletlen állapotban kimenekíteni társait.

– Aracos, szükségem van a segítségedre – mondta hangosan szövetséges szellemének.

Az időközben sólyom formát öltött familiáris letelepedett a mágus vállára.

– Nehéz ügy. – Csak ennyit mondott, miután szemügyre vette a varázslatot.

– Tudom. – Karom Boom feje és melle fölé nyújtotta a kezét, és koncentrálni kezdett a mágia megtörésére. Saját akaraterejét küldte harcba a varázslat energiái ellen, és igénybe vette Aracos segítségét is. A varázslat erős volt, sokkal erősebb, mint bármelyik másik, amivel Karom korábban találkozott. Próbálkozása nem járt eredménnyel. De nem engedhette meg magának, hogy veszítsen, mert akkor mindenkit hátra kellett volna hagynia, és ezt mindenképpen el akarta kerülni.

Megkettőzött erőfeszítéssel fókuszált a varázslat szerkezetére, illetve annak szétbontására. Homlokán verejtékcseppek ütköztek ki, fülében hangosan dörömbölt a vér. És ekkor valami elpattant. Érezte, hogy a varázslat enged; gyorsan kihasználta ezt a pillanatnyi gyengeséget, és minden erejével folytatta az ostromot. A másodpercek óráknak tűntek, de a varázslat végül szétoszlott, és társai ébredezni kezdtek.

– Szedjétek össze magatokat! – sürgette őket Karom. – Minél gyorsabban ki kell jutnunk innen. Egy vonaton vagyunk, és Berlin felé robogunk, nem éppen a legjobb társaságban. – Állával a padlóhoz rögzített bombára bökött. A többiek egy pillanat alatt éberré és tettre késszé váltak.

– Hogy fogunk kijutni? – tette fel a kérdést Boom.

– Val és Zűrös egy helikopterrel követnek minket. A tetőről mindenkit felszednek.

– És mi van a levegőszellemeiddel? Azok nem tudnak segíteni?

Karom a fejét rázta.

– Egyik elementál segítőmet sem érzékelem. Alamais valahogy elűzhette őket. És te hogy állsz, Silverblade?

A tünde is a fejét csóválta.

– Semmi. Abszolút semmi.

– Akkor csak magunkban bízhatunk – állapította meg Karom.

– És még fegyverünk sincs – tette hozzá Kalapács.

Karomban csak most tudatosult, hogy megszabadították őket fegyvereiktől és töltényöveiktől. Keze automatikusan a derekára siklott, de Acélkarom is hiányzott.

– A fenébe! – szitkozódott. – Mindegy, ezzel most semmit sem tehetünk. A legfontosabb, hogy elhagyjuk a vonatot. – Az árnyvadász a vagon oldalajtaja felé indult. – Azt hiszem, ez az egyetlen kijárat.

– Én is úgy vettem észre – erősítette meg Aracos. – De ha jól láttam, van rajta valami elektronika is.

– Egy riasztó. – Karom ellenőrizte az ajtó peremét. Aracosnak igaza volt, valóban látott valami kifinomult áramkörre emlékeztető dolgot. – Boom, nézd meg te is.

A troll lehajolt a szerkezethez. Ormótlan kinézete ellenére Boom az évek során meglehetősen nagy jártasságra tett szert az elektronika terén. Most rövid vizsgálódás után mégis csak egy fejcsóválásra tellett tőle.

– Nagyon fejlett cucc – közölte. – Szerszámok nélkül kizárt, hogy meg tudjam bütykölni.

– Ki tudjuk nyitni az ajtót? – kérdezte Karom.

Boom megtornáztatta emberderéknyi vastagságú karját.

– Gond nélkül, de akkor beindul a riasztás.

– Nincs más választásunk. Ess neki! – döntött a mágus. A rádión keresztül üzenetet küldött Valnak és Zűrösnek, hogy álljanak készen.

– Siessetek! – mondta Val. – Egy alagúthoz közeledtek, nekünk pedig meg kell kerülnünk a hegyet. Ha átmentek rajta, időbe kerül, mire megint felzárkózunk.

– Ha viszont várunk, valaki idejöhet ellenőrizni minket. – Karom Boomra nézett. – Láss hozzá, cimbora!

Boom hatalmas mancsával megragadta az ajtó fogantyúját, megtámasztotta a lábát, és nagyot rántott rajta. Az ajtó tiltakozva nyikordult meg, majd éles csattanással kivágódott; a vagonba üvöltve csapott be a hideg levegő. A vadászok a nyitott ajtóból látták, hogy még éjszaka van, és sebesen száguldanak a sziklás, hegyes vidéken.

A troll habozás nélkül kihajolt a nyíláson, és megragadta a vagon oldalára szerelt létrát. Kilendült a sötétségbe, és mászni kezdett felfelé.

– Indulás! – szólt Karom a többieknek. – Én megyek utoljára.

Kalapács bólintott, és követte Boomot; a vagonban csak Karom, Silverblade és Aracos maradt az eszméletlen őrök és a bomba társaságában.

– Te jössz – nézett az árnyvadász a tündére.

– Félsz hátat fordítani nekem? – kérdezte Silverblade.

– Nem, csak biztos akarok lenni benne, hogy elhagyod a vonatot. Később még szükségünk lesz rád.

A tünde apró meghajlással nyugtázta Karom szavait, aztán ő is kihajolt, és megfogta a létrát. Karom követte, Aracos pedig visszatért az asztrális síkra.

– Egyes csapat, látunk titeket – szólalt meg Val hangja Karom feji rádiójában. – Mindjárt ott vagyunk. – Miközben a mágus a vagon teteje felé mászott, és a szél belekapott hosszú kabátjába, meglátta a vonat fölött az ereszkedő helikopter fényeit. A nyitott raktérajtóból pont akkor kezdték leereszteni a kötéllétrát, amikor ő is felért a többiekhez, akik a tetőn kuporogva várták, hogy kimentsék őket. Val óvatos mozdulatokkal közelebb manőverezte hozzájuk a létrát.

– Majdnem... még egy kicsit – dünnyögte Boom. A hatalmas termetű troll keze villámgyorsan mozdult, és megragadta a kötéllétra szabadon lengő végét.

– Megvan! – kiáltotta. – Biztos vagy benne, hogy ez az izé el fog bírni engem? – nézett Karomra.

Karom csak egy másodperc múlva válaszolt.

– Val azt mondja, igen! – kiáltotta vissza. – Indulás!

Boom tartotta a létra végét, Kalapács pedig megveregette társa vállát, és mászni kezdett.

– Te jössz, tünde! – mondta a troll Silverblade-nek, amikor Kalapács felért. A lovag nem vitatkozott, csak belekapaszkodott a kötélbe, és fürgén mászni kezdett.

– Te vagy a következő, Karom – nézett a barátjára Boom.

– De...

– Semmi de! Valakinek stabilan tartania kell ezt a szart, és fordítva nem hinném, hogy működne. Majd én megyek utánad. Indulj már!

– Jobb lesz, ha igyekeztek, Karom – üzente Val. – Az alagút gyorsan közeledik. – Karom már látta az előttük emelkedő hegyeket.

– Rendben. – Ő is elindult felfelé.

A létra ingott és himbálózott a szélben, miközben Val megpróbálta stabilan a szerelvény felett tartani a koptert. Karomnak lassan, körültekintően kellett másznia, nehogy elvétsen egy fogást, de egyszer még így is kis híján lezuhant. Lenézett a több mint hatvan mérföldes óránkénti sebességgel száguldó földre, és valahogy nem szerette volna kipróbálni, hogy a mágiájával időben meg tudná-e állítani a zuhanást.

– Karom! – hallotta Val figyelmeztető kiáltását. – Társaságot kaptunk! Két mumus közeledik nagy sebességgel! – A mágus a vonat hátulja felé pillantott, de nem látott semmit; nyoma sem volt repülő tárgynak vagy gyanús fénynek.

Aztán meglátta őket. Nem voltak helyzetjelző fényeik, csak széles, fekete szárnyak nyúltak ki a karcsú, izmos testekből. A mérgezett tüskékben végződő, ostorszerű farkak a levegőt csapkodták, és hosszú, keskeny nyakukon hüllőszerű, tűhegyes fogakkal teli fej ült. A két wyvern egyenesen féléjük tartott, rikoltásuk túlharsogta a vonat zakatolását.